Rólam

Jeney Laura vagyok, coach és az ICF (International Coaching Federation; Nemzetközi Coaching Szövetség) által akkreditált coachképzést végeztem.

Egy Y-generációs nő, sok-sok multis, pörgős évvel a hátam mögött. Elfáradtam benne és úgy látom, nem csak én. Észrevettem, hogy szenvedek ebben a közegben. Észrevettem, hogy mások is szenvednek benne, ki ettől, ki attól. A mintázatot azonban nem tudom figyelmen kívül hagyni: sokunknak nem jó így. A rohanás, a fejünk felett döntések, az állandóan változó igények (tudom, VUCA világban élünk...), a sokszor értelmetlennek tűnő feladatok, a végeláthatatlan online meeting-áradatok, ésatöbbi. Hol vagyok ebben én? Mit teszek hozzá? Egyáltalán mit tudok én hozzátenni ehhez a hatalmas gépezethez? Milyen értelmet és/vagy motivációt találok a munkámban? Mennyire élvezem? Mennyire taszít? Egyáltalán ez az én pályám, ez az én hivatásom? Látom magam ebben még 5-10 év múlva is? 

Bennem ilyen kérdések kavarogtak hosszú évekig. Lassan, de kihámoztam önmagamból a válaszaimat. Tapasztalataim alapján sokan vagyunk ezzel így és talán kevesen merjük ezt elismerni magunk előtt, netalán felvállalni mások előtt. Az (f)elismerés az első lépés, ezt követően lehet kitalálni, hogyan tovább. Ha kitaláltuk (ez sem feltétlenül egyszerű), akkor jöhet a megvalósítás - itt torpanunk meg sokan, ami egy teljesen érthető emberi reakció: félünk az ismeretlentől, a változástól. Ilyen helyzetekben a coach támogathat a saját célod, a saját utad, a saját lépéseid megtervezésében és kivitelezésében. A saját igényeid és tempód szerint, hisz ebben a folyamatban te vagy a főszereplő és a rendező is - ahogyan a saját életünkben is így volna felszabadító. 

Így lettem tehát coach. Felismertem, hogy ami van, az nekem nem jó, majd kerestem-kutattam és megtaláltam, hogy nekem mi a jó. Voltam én is nagyon mély gödörben, ahonnan szakember segítségével tudtam kimászni. Nehéz körülírni, ez mekkora hatással volt a szemléletmódomra és ezáltal az egész életemre. Mikor jobban lettem és körülnéztem a széttöredezett világunkban, rendre arcul csapott a valóság: kilátástalan(nak hitt) emberi sorsok, elpazarolt tehetségek, megrekedt karrierek, jövőkép nélküli fiatalság. Hívást éreztem és érzek, hogy támaszt nyújthassak annak, aki kéri és támogathassam őt - ha úgy tetszik - saját maga újra definiálásának folyamatában. 

Néha mindannyian elakadunk és ugyan erőt meríthetünk a hobbinkból vagy a négylábú kedvencünkből és - jobb esetben - a szeretteinkből, ugyanakkor egy kívülálló személy (a coach) érzelmileg nincs bevonódva az életedbe, így az objektív hozzáállás miatt eredményesebb lehet ez a fajta személyközi kapcsolódás. Ez egy olyan segítő kapcsolat, ahol ítélkezés nélkül, elfogadással vagyok jelen és arra kísérlek, amerre te kéred. 

És miért épp a főnixmadár jelenik meg itt? Mert számomra a coaching értékét szimbolizálja: a gondolataink és érzéseink kibogozása után kezdődhet életünk kereteinek újjá teremtése - ahogyan a főnix is "feltámad a hamvaiból".

Te merre szeretnél haladni?